Easy [Harry Styles]: január 2014

Hát sziasztok. Itt lenne a következő rész, remélem örültök. Légyszíves komizzatok hogy tudjam hogy tetszik vagy érdekel e titeket mert feleslegesen nem rakom ki a részeket ha senkit se érdekel. Köszönöm a 9 pipát és a 971 oldalmegtekintést. A részt összesen 219 ember látta woow köszönöm :) Remélem tetszik a rész. Ne maradjatok csödnben :)

Ölel titeket Amelia xx

Erin hangja ébresztett.

– Jacqueline Wallace, lesz szíves kivonszolni a habtestét az ágyból, és megmenteni a félévi átlagát! Az ég szerelmére, ha hagynám, hogy egy pasi miatt így lenullázódjon a tudományos előmenetelem, nem győzném hallgatni a prédikálásodat.

Kelletlenül morogtam a paplan alól, mielőtt kikukucskáltam Erinre.

– Neked mióta van tudományos előmeneteled?

– Haha! Nagyon vicces. Fölkelni!

Fintorogtam, de nem mozdultam.

– Az összes többi tárgyból jól állok. Ebből az egyből miért ne vághatnának meg?

Leesett az álla.

– Tudod te egyáltalán, mit beszélsz?

Pontosan tudtam. És ugyanúgy undorodtam a gyávaságomtól, ahogyan Erin – ha nem még jobban. De akkor is elviselhetetlen volt a gondolat, hogy hetente háromszor egy órán át Leslie mellett üljek a tanteremben. Nem tudhattam biztosan, mit jelent újonnan szerzett facérsága a leplezetlen flörtölés vonatkozásában, de bármit jelentett, nem óhajtottam a saját szememmel látni. Épp elég volt elképzelnem a részleteket.

Legalább ne forszíroztam volna, hogy ebben a félévben vegyen föl valami velem közös tárgyat. Amikor bejelentkeztünk az őszi előadásokra, szóvá tette, minek nekem a közgáz, hiszen nem kötelező a zenetanári diplomához. Vajon már akkor sejtette, hogy itt ér véget a kapcsolatunk? Vagy tudta is?

– Nem bírok fölkelni.

– De bírsz, és föl is fogsz. Na, gyerünk, ki az ágyból! – rántotta le rólam a paplant. – Időben be kell érnem franciára, különben monsieur bidot agyonnyaggat a passé composé-val. Angolul is nehezen boldogulok a múlt idővel. Isten a tanúm, hogy en français, hajnali istentudja hánykor végképp beletörik a bicskám.

Hajszálpontosan kilenckor értem az előadóteremhez, abban a tudatban, hogy a szokás szerint időben érkező Leslie már odabent ül a tágas, lejtős előadóban. Besurrantam a hátsó ajtón, és rögtön kiszúrtam őt a hatodik sor közepén. A jobb oldalán egy üres hely – az enyém. Dr. Heller a második tanítási héten körbeadott egy ülésrendet, amelyet a jelenlét ellenőrzésére használt, és pontokat osztogatott a részvételért. Elhatároztam, hogy előadás után beszélek vele, mert többé semmi szín alatt nem ülhettem oda.

Tekintetemmel végigpásztáztam a hátsó sorokat. Két üres hely maradt. Az egyik három sorral lejjebb, egy állát tenyerébe támasztó, leginkább szunyáló srác és egy félliteres starbucksos pohárból iszogató lány között, aki ráadásul megállás nélkül locsogott a szomszédjával. A másik üres hely az utolsó sorban kínálkozott, egy srác mellett, aki láthatólag épp firkált valamit a tankönyve margójára. Éppen akkor fordultam abba az irányba, amikor a tanár a lenti oldalajtón belépett, és a rajzművész fölemelte a fejét, hogy előre nézzen. Dermedten ismertem föl két nappal azelőtti megmentőmet. Ha tudtam volna mozogni, biztosan hátraarcot csinálok, és kimenekülök a teremből.

Azonnal megrohantak a támadás képei. A kiszolgáltatottság. A rémület. A megalázottság. Egész éjszaka összekuporodva sírtam az ágyban, örültem, hogy Erin azt sms-ezte, Ben-el alszik. Erin elől egyelőre elhallgattam, mit művelt Dan, részben azért, mert tudtam, hogy felelősnek tartaná magát, hiszen ő beszélt rá a bulizásra, és engedett azután egyedül elmenni, részben meg azért, mert szerettem volna elfelejteni, hogy egyáltalán megtörtént.

– Amint mindenki talál ülőhelyet, kezdhetünk – rázott föl kábulatomból a professzor kijelentése, merthogy egyedül én álldogáltam.

Odanyargaltam a locsifecsi lány meg az álomkóros srác közötti üres székhez.

A lány rám pillantott, de véletlenül sem szakította félbe vallomását arról, hogy becsiccsentett a hétvégén, és hol és kivel. A srác épp csak annyira nyitotta ki a szemét, hogy észlelje felbukkanásomat, amikor becsúsztam kettejük közé, a padlóhoz csavarozott székre, de egyébként nem mozdult.

– Foglalt ez a hely? – érdeklődtem tőle suttogva.

Megrázta a fejét.

– Az volt – motyogta –, de a csajszi lemorzsolódott. Vagy csak már nem jár. Vagy mit tudom én.

Megkönnyebbülten húztam elő egy spirálfüzetet a tatyómból. Igyekeztem nem nézni Leslie-re, de a székek elrendezése miatt ehhez némi erőfeszítés kellett. Gondosan belőtt, barnás-szőke hajával és az ismerős, simára vasalt, legombolós nyakú ingével magára vonta a tekintetemet, valahányszor megmoccant. Tudtam, milyen hatást gyakorol az a zöld skót kockás ing a lélegzetelállító kék szemével együtt. Kilencedik óta ismertem. Figyeltem, hogyan változott a mindennap kosaras sortban és edzőcipőben járó kisfiúból azzá az elegáns fiatalemberré, aki vasaltatta a méretre igazítod ingeit, csakis kifényesített cipőt hordott, és mindig úgy nézett ki, mintha egy magazin címlapjáról lépett volna le. Nemegyszer láttam, hogy a tanárnők forgolódtak utána, amikor elhaladt mellettük, azután elkapták bámuló tekintetüket tökéletes, de számukra elérhetetlen alakjáról.

A középiskola utolsó előtti évében együtt jártunk emelt szintű angolra. Az első órától kezdve stírölt, felém villantotta gödröcskés mosolyát, mielőtt helyet foglalt, hívott a tanulókörébe, érdeklődött a hétvégi programom felől – amibe végül ő is belekerült. Még sosem szálltak rám ilyen magabiztosan. Évfolyamtitkár volt, így mindenki ismerte, ő pedig különösen törekedett arra, hogy mindenkit megismerjen. Sportolóként a baseballcsapatban tündökölt. Diákként tanulmányi eredményével a legjobb tíz százalékba tartozott. A vitakör tagjaként lehengerlő érveléséről és verhetetlenségéről vált híressé.

A pasimként türelmesen és figyelmesen bánt velem, soha nem erőltetett, sürgetett. Születésnapról, évfordulóról soha nem feledkezett meg. Nem ébresztett bennem a kettőnket illető szándékaival kapcsolatos kétséget. Amint komolyra fordult a kapcsolatunk, megváltoztatta a nevemet – és velem együtt mindenki követte a példáját.

– Te vagy az én Jackie-m – ezzel Kennedy elnök feleségére utalt.

Bálványozta a néhai elnököt, akivel csak névrokonságban se állt. A szülei elég furán politizáltak, és még abban sem tudtak egyetértésre jutni. A húga a republikánus Reaganről, az öccse a demokrata Carterről kapta a nevét.

Három év telt el azóta, hogy búcsút mondhattam a Jacqueline nevemnek, és naponta küzdöttem, hogy visszanyerjem lényemnek azt az eredeti részét, amit Leslie miatt félretettem. Másról is lemondtam, talán fontosabb dolgokról is, de egyedül ezt szerezhettem vissza.

~ **** ~

Mivel ötven percen át egyfolytában azon fáradoztam, hogy ne bámuljam Lesliet, az előző két hétben pedig kihagytam az előadást, az agyam lelassult, és megtagadta az együttműködést. Az óra végén rádöbbentem, hogy nem sokat fogtam föl az elhangzottakból.

Dr. Heller után mentem a szobájába, végigfuttattam magamban az eszközöket, amelyekkel arra indíthatom őt, hogy adjon nekem esélyt. Eddig a pillanatig nem érdekelt a bukás. Most, hogy lehetségesből valószínűvé vált, megrémített. Még egyetlen tárgyból sem buktam meg. Mit mondjak a szüleimnek és a mentoromnak? Ez az elégtelen az egész hátralévő életemen nyomot hagy.

– Rendben, Ms. Wallace! – Dr. Heller viharvert aktatáskájából elővett egy tankönyvet meg egy rendezetlen köteg jegyzetet, és úgy járt-kelt a szobájában, mintha én ott sem lennék. – Adja elő az ügyét!

Megköszörültem a torkomat.

– Az ügyemet?

Fáradtan lesett rám a szemüvege fölött.

– Két egymás utáni héten távol maradt az óráról, ezzel a negyedévi zárthelyi dolgozatról is, és ma ismét mulasztott. Feltételezem, hogy azért áll itt a szobámban, mert elő kíván adni valamiféle indoklást, miért ne buktassam meg makrogazdaságtanból. – Sóhajtott, a polcra helyezte a tankönyvet. – Mindig azt hiszem, hogy már az összes változatot hallottam, mégis újra és újra sikerül meglepniük. Úgyhogy halljuk! Nem érek rá egész nap, és gyanítom, hogy maga sem.

Nyeltem egyet.

– Ma nem hiányoztam az óráról, csak másik sorban ültem.

Bólintott.

– Ezt elhiszem magának, elvégre az előadás végén megkeresett. A mai részvételt tehát jóváírom, ez körülbelül egy negyed osztályzatnyi javítást jelent. Így is marad hat hiányzása és egy nullás negyedévi zárthelyije.

Úristen! Mintha kihúzták volna a dugót, teljes összevisszaságban dőltek belőlem a mentségek és a felismerések.

– A barátom szakított velem, és jár erre az előadásra, és ránézni sem bírok, nemhogy leülni mellé… Jaj, istenem, kihagytam a negyedévi zéhát. Meg fogok bukni. Soha életemben nem buktam meg semmiből.-

Nem mintha ez a szöveg nem lett volna halálkínos, de ráadásul könnyek szöktek a szemembe, és kibuggyantak. Az ajkamat harapdáltam, nehogy hangosan fölzokogjak, a prof íróasztalát bámultam, nem bírtam szembesülni a megvető kifejezéssel, amelyet az arcára képzeltem.

A sóhaját hallottam, és ezzel egyidejűleg egy papír zsebkendő jelent meg a látóteremben.

– Szerencsés napot fogott ki, Ms. Wallace.

Elvettem a papírzsepit, és az arcomhoz nyomkodtam, közben óvatosan dr. Hellerre sandítottam.

– Véletlenül van egy lányom, aki alig valamicskével fiatalabb magánál. Nemrégiben komisz kis szakítást vészelt át. Az én éles eszű, színjeles tanulóm érzelmi ronccsá változott, kizárólag sírt, aludt, majd megint sírt, körülbelül két héten át. Azután észhez tért, és úgy döntött, hogy semmiféle fiú nem fogja tönkretenni az ő tanulmányi eredményét. A lányomra való tekintettel adok magának egy lehetőséget. Egyet. Ha elszúrja, a félév végén olyan jegyet kap, amilyet érdemel. Értjük egymást?

További könnyontás közben bólintottam.

– Helyes. – A professzor úr feszélyezetten mocorgott, és újabb zsepit nyújtott felém. – Jaj, az ég szerelmére… ahogy a lányomnak is mondtam, nincs az a fiú a földkerekségen, akiért érdemes ennyit szenvedni. Én csak tudom, én is voltam fiú. – Valamit firkantott egy cédulára, és a kezembe nyomta. – Tessék, a korrepetitorom, Edward Styles e-mail címe. Ha nem ismeri a kiegészítő csoportfoglalkozásait, ajánlom, hogy sürgősen ismerkedjék meg velük. Kétségkívül rászorul némi különórára is. A fiatalember két éve kiváló diákom volt, azóta segít nekem. Majd tájékoztatom őt, hogy milyen munkát várok magától a negyedévi zárthelyi pótlására.

Ismét sikerült megúsznom a zokogást, mialatt megköszöntem neki, és azt hittem, mindjárt megüti a guta, annyira kínosan érezte magát.

– Na jól van, jól van, nincs mit. – Előhúzta az ülésrendet. – Mutassa meg, hol fog ülni mostantól, hogy megkaphassa azokat a negyed pontokat a részvételért.

Ráböktem az új helyemre, és beírta a nevemet a négyzetbe.

Kaptam egy sanszot. Most már csak föl kellett vennem a kapcsolatot ezzel a Edwardal, azután beadnom egy házi dogát. De vajon az milyen nehéz lesz?

~****~

A diákközpontban a Starbucksnál nevetségesen hosszú sor kígyózott, de esett, és nem volt kedvem bőrig ázni, hogy átmenjek az utca túloldalán, épp a campus határán kívül működő családi kávézóba a koffeinadagomért, mielőtt elkezdődik a délutáni órám. Ettől függetlenül minden bizonnyal ott találtam volna Lesliet, mert ebéd után szinte mindennap oda jártunk. Elvi megfontolásból még akkor is kerülte a Starbuckshoz hasonló „üzletláncszörnyetegeket”, ha jobb kávét kínáltak.

– Nem létezik, hogy időben átérjek a campus túlsó végére, ha itt kivárom a soromat – morgolódott bosszúsan Erin, és kihajolt, hogy ellenőrizze, hányan állnak előttünk. – Kilencen vannak. Kilencen! És öten várnak innivalóra! Honnan a fenéből került elő ez a tömeg?

Az előttünk álló srác rosszallóan sandított hátra. Erin ugyanúgy ráncolta a homlokát, én meg összeszorítottam az ajkamat, nehogy elröhögjem magam.

– Biztos mind koffeinfüggők, mint mi – véltem.

– Ja – dohogott Erin, azután megfogta a karomat. – Majdnem elfelejtettem: hallottad, mi történt szombat este Danal?

Görcsbe rándult a gyomrom. Az este, amelyet egyszerűen el akartam felejteni, nem hagyott nyugtot nekem. Megráztam a fejemet.

– Elkapták a kolesz mögötti parkolóban. Pár fickó a tárcáját akarta. Azt mondta, alighanem hajléktalanok, persze mit is várhat az ember egy nagyváros kellős közepére telepített campusban. Semmit sem kaptak a rohadékok, de Dan képét baromira kidekorálták. Egyébként – hajolt közelebb Erin – egy kicsivel dögösebb így. Grrrr. Nehogy mindjárt dorombolni kezdjek.

Rosszullét kerülgetett, némán álltam, és érdeklődést színleltem ahelyett, hogy megcáfoltam volna Dan verzióját, amellyel a cipóra vert képéhez vezető eseményeket tálalta.

– Hát ez gáz. Muszáj bedobnom egy Rockstart, különben lemegyek alfába politológiaórán. Nem késhetek el, röpdogát írunk. Viszlát gálya után!

Gyorsan megölelt, és elsietett.

Előrébb araszoltam a sorban, gondolataim már ezredszer terelődtek a szombat estére. Még most sem bírtam megszabadulni a kiszolgáltatottság érzésétől. Nem mintha nem tudtam volna mindig is, hogy a fiúk erősebbek. Leslie számtalanszor kapott a karjába, egyszer a vállára dobott, és fölszaladt velem a lépcsőn, én meg fejjel lefelé lógva, kacagva kapaszkodtam a vállába. Könnyedén kinyitott befőttesüvegeket, amikkel én nem boldogultam, tologatott bútorokat, amiket én alig tudtam megmozdítani. Erőfölénye nyilvánvalóan megmutatkozott, amikor föltámaszkodott rajtam, és kitapogattam kőkemény bicepszét.

Két héttel ezelőtt kitépte a szívemet, és még soha nem éreztem magam ennyire összetörtnek, ennyire üresnek. De fizikai erőt soha nem alkalmazott velem szemben.

Nem, az Dan volt. Dan, a campus szívtiprója, akinek nem okozott gondot, hogy lányokat találjon magának. Az a srác, aki soha a legcsekélyebb jelét sem adta, hogy bántani tud és fog, vagy hogy egyáltalán észrevett azon kívül, hogy Leslie barátnője vagyok. Hibáztathattam volna a szeszt… de nem, az alkohol csak a gátlásokat oldja föl, nem szabadít el bűnös erőszakot olyasvalakiben, akiben addig nem volt.

– Tessék!

Magamhoz tértem merengésemből, és fölnéztem, hogy bemondjam a szokásos rendelést, csakhogy a pult mögött a szombat esti srác állt. Az a srác, aki mellé nem ültem le a ma délelőtti közgázon. Kitátottam a számat, de semmi sem jött ki rajta. És ahogy délelőtt, most is megrohantak a szombat esti emlékek. Fölhevült az arcom, ahogy visszaemlékeztem, milyen helyzetben voltam akkor, mit láthatott nyilvánvalóan a srác, mielőtt közbeavatkozott, milyen ostoba libának tarthat engem.

Igaz, akkor azt mondta, nem az én hibám volt.

És a nevemen szólított. Azon a néven, amelyet most már tizenhat napja nem használtam.

Miután a másodperc törtrészéig hiába fohászkodtam azért, hogy ne emlékezzen rám, viszonoztam átható tekintetét, és láttam, hogy pontosan emlékszik. Minden halálkínos részletre. Égett az arcom.

– Eldöntötted, mit adhatok? – rántott ki kérdésével tétovázásomból. Higgadtan csengett a hangja, de éreztem a hátam mögötti vásárlók türelmetlen idegeskedését.

– Egy nagy caffe americanót kérek – feleltem olyan motyogva, hogy félig-meddig arra számítottam, megismételteti velem.

De megjelölte a papírpoharat, és ekkor vettem észre a kézfejére tekert két-három réteg vékony fehér gézt. Továbbította a poharat az italmérőnek, és beütötte a rendelést, miközben átadtam neki a kártyámat.

– Hogy vagy? – kérdezte látszólag hanyagul, pedig kettőnk között nagyon is jelentőségteljes volt a dolog. Lehúzta a kártyámat, és a nyugtával együtt visszaadta.

– Kösz, jól.

A bal kezén is látszottak karcolások, de semmi komolyabb horzsolás. Ahogy elvettem a kártyát meg a blokkot, az ujjai az enyémekhez súrlódtak.

– Köszi! – rántottam vissza a kezemet.

Elkerekedett a szeme, de nem szólt többet.

– Én egy extra nagy caramel macchiatót szeretnék, simán, hab nélkül – diktálta a rendelést a hátam mögött türelmetlenkedő lány, nem ért ugyan hozzám, de feszélyezően benyomult a személyes terembe.

A srác állkapcsa alig észrevehetően megfeszült, ahogy tekintete átvándorolt rólam a lányra. Megjelölte a poharat, szűkszavúan közölte a fizetendő összeget, és ahogy elléptem onnan, ismét rám villant a szeme. Nem tudom, azután is rám nézett-e. A pult másik végén megvártam a kávémat, majd elsiettem, nem vesződtem a szokásos hozzácsorgatott tejjel meg három tasak cukorral.

A közgazdaságtan alapkurzus, ezért rengetegen vették föl, nagyjából kétszázan. Abban a hat hétben, ami az őszi félévből még hátravan, ennyi ember között simán elkerülhettem a szemkontaktust két sráccal, nem?

2014. január 9., csütörtök

2. Fejezet

2014. január 5., vasárnap

Második díjam!

Magamról